A szabadság Istene
Kapaszkodom. Jobb híján az ülés karfájába. Két ülésnyi ürességtől kongó hely választ el a legközelebbi hús vér férfitól. Belecsimpaszkodhatnék a karjába, de túl messze van. Nem érném el és különben sem állhatok fel a helyemről. Nem is ismerem. Kezem átfonja a hideg karfát, az ereim dagadnak a görcsös szorítástól. A merev fogságon izzadó tenyerem lazít, miközben érzem, zilálok. A pulzusom ütemesen emelkedik, a légzésem egyre szaporább. Egész testemben remegek.
Pár perccel ezelőtt a hideg rázott, most pedig villámgyorsan árasztja el testemet a kellemetlen forróság. Szabadulnék a puha, meleg, kasmír pulóver fogságából, de a kétségbeesés blokkolja a mozdulataimat. Remegek a félelemtől és hirtelen a gyomrom is liftezni kezd.
Nem akarok meghalni. Nem így és nem most. Esetleg, ha visszafelé jövök, de ne most. Kérlek. Becsukom a szemem. Szinte már éget, ahogy a vékony bőr szorítása dörzsöli a szemgolyómat. Nem akarok meghalni. Túl fiatal vagyok még. Szinte alig éltem. Se férj, se gyerek, se ház, se kutya. Szinte tajtékzom a dühtől. Nem akarom elhinni, hogy ez pont velem történik meg.
Pont amikor végre elszántam magam a felhőtlen pihenésre.
Pont, amikor úgy döntöttem engedek a szigorú szabályaim szorításán.
Pont, amikor nem fukarkodva a makacsságommal, nyakon öntve bőségesen daccal, mindezt jól meghintve egy emberöltőnyi kíváncsisággal, döntöttem. Muszáj megnyugodnom. Muszáj hinnem abban, hogy ezt túlélem. Mindannyian túléljük. Imádkozom. Bár már nem emlékszem hogyan kell. Szabadkozom, ígérgetek és kérve kérek. Csak reménykedem, hogy fohászom meghallgatásra kerül. Picit megnyugszom, merev testem elernyed, kinyitom a szemem.
Körbenézek. Nem vagyok egyedül. Sem testben, sem lélekben. Legalábbis a riadt tekintetek erről árulkodnak. A feszültség oldódni kezd, a légzésem is mérsékelten lassú tempót vesz fel. Ekkor váratlanul zuhanni kezdünk és úgy érzem magam, mint anno kilencvenötben a hullámvasúton. Ordítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Jobbra nézek és az addig peckesen, ütemesen lépdelő légikísérő légies mozdulatokkal leül. Pánikba esek. Kétségbeesetten keresem a tekintetét, majd mikor megtalálom, meleg arckifejezésével és végtelenül nyugodt hangszínével ajándékoz meg. Nem hiszek neki.
A veszély elmúltával, a kimerültségtől álomba szenderedem. Mire felébredek, már landolni készülünk. Megérkezem télből a nyárba, az Istenek szigetére. Élek. Élünk. Felhőtlen szabadság. Sosem hagytam még magára ennyi időre a kötelezettségeimet. Pillanatok múlva elérem a fotocellás ajtót, amely mögött a legjobb barátnőm vár és a nagy ismeretlen. Úgy érzem készen állok. Bármi is megtörténhet. Amikor kinyílok az ajtó, arcul csap a hőség, szinte kapkodom a levegőt. A forróság perzseli a bőröm, hirtelen fogalmam sincs hogyan élem túl az elkövetkezendő tíz napot. Majd meglátom a biztonságot nyújtó ismerős arcot és minden a helyére kerül. A következő kép előttem, hogy állok a dzsungel közepén, a zöld ötven buja árnyalatának ölelésében, a gabócák fülsüketítő énekétől szinte a saját gondolataimat sem hallom, viszont soha életemben nem éreztem magam ennyire szabadnak. A testem fokozatosan enged görcsösségéből és felváltja egy soha nem ismert nyugalom és béke érzete, miközben az öröm kristálytiszta könnyei futkosnak az arcomon, nem győzöm lenyalogatni őket.
