Hadobás Bernadett

Kapaszkodom. Jobb híján az ülés karfájába. Két ülésnyi ürességtől kongó hely választ el a legközelebbi hús vér férfitól. Belecsimpaszkodhatnék a karjába, de túl messze van. Nem érném el és különben sem állhatok fel a helyemről. Nem is ismerem. Kezem átfonja a hideg karfát, az ereim dagadnak a görcsös szorítástól. A merev fogságon izzadó tenyerem lazít, miközben érzem, zilálok. A pulzusom ütemesen emelkedik, a légzésem egyre szaporább. Egész testemben remegek.

Vasárnap délelőtt, negyed nyolc környékén, az orkán erejű széllökés fákat csavart ki Berlin központjában, a Grimm fivérek szomszédságában. Bár a jelenlegi történetünk szempontjából ennek vajmi kevés jelentősége, hiszen Rózsika jelenleg a zöld ötven árnyalatában pompázó indonéziai Bali vulkáni szigetén hajtotta álomra a fejét. Ahol szélcsendes, izzasztó forróság uralkodott, Berlinnel ellentétben.

Ki? Én? Atyaég! El ne hidd már! Csak te vagy és senki más. Az úgy volt, hogy iszonyúan fáztam. Tudod, aznapra 18 fokot jósoltak. Aszem az az ízes beszédű időjós mondta, akit Anyud is nagyon szeret. Tudod, ő mindig megmondja a tutit. Igen, az időjós is. Emlékszel? Még mondtad is, hogy ne öltözzek rétegesen, mert télvíz idején kánikula lesz. Az eszünk majd elment, úgy röhögtünk ezen a szeszélyes időjáráson. Emlékszel? Még, hogy klímaválság! Szeszély! Az időjárás is nőből van.